Mesternégyest szerzett a vb-n, mégis kikaptak

Amikor 1938. március 5-én megejtették a sorsolást, csak annyit lehetett tudni, hogy melyik stadionban mikor lesz mérkőzés, esetünkben például azt, hogy Toulouse-ban játszik majd vagy Jugoszlávia vagy Lengyelország, mégpedig vagy Brazília vagy Argentína ellen.

Aztán amikor a lengyelek kiejtették a jugoszlávokat, kérvényezték, hogy ne Toulouse-ban legyen a mérkőzés, mert ott óriási a hőség, inkább valamelyik észak-franciaországi városban, Strasbourgban vagy Lille-ben. A francia szervezők belementek a dologba, amiben az is szerepet játszott, hogy Ausztria az Anschluss miatt visszalépett a további küzdelmektől. A később legendává nemesülő találkozóra nem az eredetileg kijelölt toulouse-i Stade Municipalban, hanem a strasbourgi Stade de la Meineauban került sor.

Kevés leírás maradt fenn, ezért is roppant értékes Andrzej Gowarzewski munkája. A lengyel sporttörténész több olyan lengyel labdarúgót is megszólaltatott, aki a csodameccsen szerepet kapott. Most ezekből szemezek, hogy képet kapjunk egy igazi futballkülönlegességről, még a hőskorból!

„Mi érkeztünk elsőként a pályára, a brazilok pár perccel később futottak ki. Az öltözőben meglátogatott bennünket a szövetség elnöke, és a franciaországi lengyel nagykövet. A brazil nagykövet is üdvözölt bennünket.” (Edward Madejski)

„Talán az elején valamivel jobban játszottak, de ez nem volt veszélyes. Lassan elkezdtünk hinni magunkban, hogy felvehetjük velük a versenyt, éppúgy, mint bárki mással. Sőt, le is győzhetjük őket.” (Erwin Nyc) „Wilimowski
a tizenhatoson belül keresztbe vezette a labdát, két védőn is túljutott, úgy tűnt, mintha nem akarna kapura lőni. Hirtelen megállt, egy harmadik védőn is átverekedte magát, és a kapus felé indult, amikor megragadták a mezét vagy a lábát, már nem is emlékszem. Tizenegyes. Ez az én feladatom volt. Jobbra lőttem, és a kapus nem tudott védeni.” (Fryderyk Scherfke I)

De aztán nem a lengyelek szája íze szerint alakult a mérkőzés. A Romeu gólját követő szakaszt Ewald Dytko írta körül: „Ez volt a legrosszabb periódus, megállás nélkül védekeztünk. A rivális óriási fölényben futballozott, szüntelenül nyomott, igaz, nem volt tiszta gólhelyzete. Madejski jól védett, amit tudott, fogott. Vészesen fogyott az erőnk, de valahogy tartottuk az állást. Aztán az utolsó pillanatban, amikor már úgy tűnt, a félidőben nem változik az eredmény, megcsinálták. Jött egy keresztlabda, és az egyik játékosuk befejelte. Valószínűleg Góra nem fogta őt.”

„A szünetet a pályán töltöttük, valahol a szögletzászló közelében, a füvön ülve. Senki sem kívánkozott a fülledt öltözőbe. Aztán elkezdett esni. Rövid, hűsítő nyári zápor volt, csak néhány percig tartott. Kapitányunk, Kaluza nem volt ideges, gyorsan elmondta a szokásos monológját. Biztatott bennünket, mert láthatóan elvesztettük az önbizalmunkat” (Madejski)

És mintha csoda történt volna: alig telt el negyedóra a játékrészből, két Wilimowski-villanás jóvoltából egyenlítettek a lengyelek! A második gólja annyira látványos volt, hogy a nézők vastapsban törtek ki, és elkezdtek szurkolni az európai együttesnek.

De mi történt a brazilokkal?

Tadeusz Forys, a válogatott igazgatója adta meg a választ: „Az eső mentett meg bennünket.
A csúszos talajon a brazilok nem tudtak jól játszani. A cipőiken nem volt stopli. Wilimowski? Igen, nagyon jól játszott, de száraz füvön nem lett volna ilyen hatékony.”

Aztán elállt az eső, és újra hátrányba kerültek Wilimowskiék. „Nagyon jól emlékszem a gólra. Perácio lőtt. Kesztyű nélkül játszottam, ahogy mindig, mert nem tudtam megszokni. A nagy erejű lövés átvitte a kezem, és kis irányváltással a kapufán csattant, onnan a nyakamra vágódott, majd a kapuban kötött ki. Peches baleset volt, a sors akarhatta így.” (Madejski)

„Ők jobban bántak a labdával, mi ezt bátorsággal, agresszivitással és ambícióval ellensúlyoztuk. Persze ők is ambiciózusak voltak, de mintha mi jobban akartuk volna a győzelmet. Az utolsó negyedórában több jó momentumunk is akadt. Piatek több ígéretes lövést is megeresztett.
Az egyenlítő gól alig egy perccel a vége előtt született, furcsa körülmények között. Nagy kavarodás támadt középen, és a labda egyszer csak a hálóban táncolt. Wilimowski ördögi vigyorral az arcán fogadta a gratulációnkat.” (Gerard Wodarz)

Rövid szünet után jöhetett a ráadás. „A brazilok dühe csak néhány percig tartott, ezalatt sajnos gólt is lőttek, aztán megint egyenlő erők küzdelme folyt a pályán. Mindkét csapat próbált támadni, a rossz körülmények ellenére nagy harc dúlt, és nem adtuk fel.” (Wodarz)

„Nyc volt a legjobb helyzetben, ő gyakran futott fel a támadásokkal. Nem azért, hogy lőjön, mert csatárnak nem lett volna jó, hanem hogy segítsen az elöl lévőknek. Mégis előtte adódott egy lehetőség, nagy erejű lövése a két kapufa találkozási pontjáról vágódott vissza a mezőnybe. Micsoda kár!” (Dytko)

Aztán valami szokatlan dolog történt.

„Egy brazil támadás végén a labda kiment. Leállítottam a labdát az ötös jobb szélére. Galecki készült elrúgni, aztán hirtelen, nem tudom, miért, Szczepaniak termett ott. Neki ez sohasem volt az erőssége. A földbe rúgott, a labda alig haladt előre néhány métert. Éppen Leónidas elé került, aki éles lövéssel a hálóba küldte. Csak a fáradtság lehetett mentség Szczepaniak számára, aki még hosszú ideig okolta magát. Nem tudott választ adni a történtekre.” (Madejski)

Wilimowski azonban még mindig nem adta fel! Berúgta negyedik gólját, azonban ez is kevés volt. A mai napig a lengyel csatárcsillag az egyetlen, aki egy világbajnoki mérkőzésen mesternégyesig jutott, csapata mégis kikapott. A meccs után a lengyelek gratuláló telegramot küldtek ellenfelüknek, amelyben sok sikert kívántak a sorozat hátralévő részére.

Wilimowskit 1939-ben arra kényszerítették a nácik, hogy tegye át a székhelyét Németországba, így a PSV Chemnitznél folytatta a pályafutását. Ezt még megemésztették volna a lengyel szurkolók, az viszont felbőszítette őket, hogy bálványuk elfogadta a német válogatott invitálását (ekkor változtatta Ernst Willimowskira a nevét), és nyolc meccsen (13 gól) pályára lépett a színeiben.

Később még jó néhány német klubnál megfordult, 1942-ben az 1860 Münchennel megnyerte
a Német Kupát, de erről Lengyelországban nem adtak hírt. Wilimowski ugyanazt élhette át, amit később Puskás: hazájában gyakorlatilag nem vettek tudomást a létezéséről, a futball-lexikonokban sokáig nem szerepelhetett a neve. Az ő „rehabilitációja” 1970-ben következett be.

Fritz Walter, a nyugatnémetek 1954-es vb-hőse egyszer azt nyilatkozta: „Számomra Wilimowski volt minden gólvágó közül a legnagyobb.”

Ferkai Marcell

Ez egy rövid részlet A foci-vb-döntők és a világbajnokok titkos történetei című e-bookomból. Ha elolvasnál ingyen egy teljes fejezetet ebből, akkor ide kattintva kérheted.

Aztán ha tetszik, megveheted az egész könyvet!