„Tizenkilenc esztendőn keresztül futballoztam. Nyertem jó néhány címet, de, hasonlóan a többiekhez, akik részt vettek az ötvenes vébén, rám is mindenki vesztesként emlékszik.”
Ezt mondta egyszer Zizinho, a valaha volt egyik legjobb brazil labdarúgó az 1950-es vb kapcsán. Ez volt az a torna, amikor nem játszottak klasszikus döntőt, körmeccsek döntöttek az aranyérem sorsáról. Brazília hazai pályán, a Maracanában játszhatott, 200 ezer ember előtt, és elég lett volna a döntetlen a vb-elsőséghez. A brazilok vezettek is, ám végül Uruguay nyert 2:1-re...
Zizinho egyébként 2002-ben bekövetkezett haláláig minden év július 16-án kikapcsolta telefonját, nehogy hívogassák, és az 1950-es vb-ről kérdezgessék…
„A brazilokat sokkolta az egyenlítő gólunk, míg mi tovább rohamoztunk, és nyomás alá helyeztük őket – ezek már Alcides Ghiggia szavai, aki aztán a 79. percben főszereplővé lépett elő. – Pérezzel játszottam össze, és éles szögből ellőttem a labdát. Barbosa látta, hogy egy védő kivált rám, ezért a kapu közepe felé helyezkedett, hogy lefülelhesse az esetleges beadást.”
Nem beadás következett, hanem lövés. Mit lövés: gól! Ghiggia később maga is elismerte, óriási szerencséje volt, mert szinte csak egylabdányi hely volt a kapufa és a kapus között, és ahogy egy brazíliai látogatása során személyesen is elmondta Barbosának, szerinte ez egyáltalán nem volt kapushiba. Roberto Assaf, a brazil szövetség történésze is azt mondta egyszer, hogy legalább hatvanszor látta már az ominózus jelenetsort, és nem vélt felfedezni kapushibát.
Mindezt azért kell hangsúlyoznom, mert azt a találatot évtizedeken keresztül mindenki felrótta szegény Barbosának. Akit amúgy az 1950-es vb legjobb kapusának választottak meg, de a (tulajdonképpeni) döntő után alighanem ezerszer megbánta, hogy nem maradt balszélső. Merthogy amatőr futballistaként ezen a poszton játszott, és három gólkirályi címet is szerzett!
„GOOOOOOL Uruguaynak – mondta Luiz Mendes brazil rádióriporter automatikusan. Aztán mintha saját magával játszana kérdezz-feleleket: – Gól Uruguaynak? Gól Uruguaynak!” Ezt többször is elismételte, hangtónusa pedig a megrökönyödöttől egészen a lemondóig váltakozott.
A nézők sem hittek a szemüknek; nyomasztó volt hallgatni azt a csöndet, amely a dugig telt arénára telepedett. Fájdalmas véget ért a meccs. Egy nemzet álma tört darabokra. A brazil szurkolók lelkiállapotát jól adja vissza, amit másnap a Journal dos Sports újságírója vetett papírra: „Láttam embereket, akik lehajtott fejjel, könnyes szemmel, szótlanul hagyták el a Maracanát, mintha egy szeretett apa temetéséről jöttek volna.”
Generációkon keresztül megmaradt a frusztráció. Amikor az immár 73 éves Alcides Ghiggia meghívást kapott Rióba, legnagyobb meglepetésre a határőr, egy huszonéves lány, belepillantván az okmányába, megkérdezte tőle: „Maga az a Ghiggia?” „Igen – felelte az uruguayi. – De honnan ismeri a nevem, hiszen ezerkilencszázötven már olyan rég volt, maga meg egy fiatal hölgy …”
„Brazíliában mindennap a szívünkben érezzük azt a napot!” – hangzott a felelet.
Ferkai Marcell
Ez egy rövid részlet A foci-vb-döntők és a világbajnokok titkos történetei című e-bookomból. Ha elolvasnál ingyen egy teljes fejezetet ebből, akkor ide kattintva kérheted.
Aztán ha tetszik, megveheted az egész könyvet!
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.